2. fejezet

Tudtam, hogy szellemek nem léteznek, de mégis rettentően megijedtem. Bár…biztos csak apa nézte meg, hogy alszunk-e. –nyugtattam magam- Vagy ez is csak egy álom?
Sokáig gondolkoztam ezen a furcsa dolgon, de elhatároztam, hogy majd holnap megkérdezem apát, mit csinált erre felé. Nagy nehezen visszaaludtam.

Reggel korán keltünk. Apa már kint várt a rozoga kocsival. Gyorsan bepakoltam a táskámba néhány ruhát, emléket, majd Timhez siettem a kék, szakadozott táskával a kezemben. Már ő is ébren volt.
-Tim! Apa már elmondta, hogy mi lesz? –kérdeztem
-Igen –válaszolta szipogva- de én nem akarok elmenni a nagyihoz!!
-Figyelj! Én sem repdesek az örömtől, de ez csak átmeneti dolog. Most pedig gyerünk kelj fel, én pedig összepakolom a cuccaidat!
-Jó. –motyogta durcásan.

Bepakoltam az öcsém táskájába a ruháit és a játékát, majd felöltöztettem. Nyakára sálat, fejére sapkát húztam, mert ősz volt, és hideg. Felkaptam Timet, és a táskákat, majd az üres lakást otthagyva elindultam apához. Bezártam az ajtót, lementem a sok lépcsőn és már ott is voltam.
Apa is rétegesen fel volt öltözve, mint mi.
-Jóreggelt kicsim!
-Neked is, de nekem ez kevésbé jó reggel lesz.
-Ne szomorkodj már, inkább add ide Timet és tedd be a csomagtartóba a táskákat kérlek.
Bedobtam a cuccokat. Aztán egy árnyat láttam besuhanni apa táskájába. ÚR ISTEN! Ez..ez..ez.. csak az az izé lehetett éjszakáról… de lehet, hogy csak halucináltam. Igen, igen, megbolondultam. Azért, szólok apának, mert a végén történik valami. Épp kivettem volna apa kezéből a táskát, de Tim megijesztett hátulról.
-Buh!
-Ajj Tim! –mérgelődtem, mert most igazán megijesztett.
Mire visszafordultam, apa már becsukta a csomagtartót is. Ez nem igaz!
-Apa kérlek nyisd ki a csomagtartót! -könyörögtem
-Minek? Gyere indulunk!
-Dedede… őőő… a te táskádba raktam véletlenül a ruhámat!
-Ne foglakozz vele. Majd Evelynnél átpakoljuk. Most pedig gyere!
-De… oké -.-
A kocsiban apa mellé ültem. Az öcsém hátul foglalt helyet, mégsem hagyott békén. A hátam mögül nyafogott, hogy játszani akar. Engem már ez a „szellem” is megőrjített, hogy van-e vagy nincs, de még Tim is idegesít… A végére akartam járni ennek az árny ügynek.
-Apa! Mondd, te éjjel bejöttél a szobánkba? –kérdeztem izgatottan, és remélkedtem igent mond, és én vagyok megbolondulva.
-Nem. Miért?
-Oh. Semmi.
ÚR ISTEN! DUPLÁN ÚR ISTEN!

Egész úton ez járt a fejemben. Már észre sem vettem az öcsém nyavalygását. Mikor kicsit megnyugodtam, nézni kezdtem a tájat. Erre felé valószínűleg vihar tombolt. Minden fa kopasz. Valószínűleg megégtek. Egyszer csak egy tábla jelent meg. Rajta: Demonpalce. Akkor hát itt vagyunk. A tájat nézve, láttam, eltűnnek a fák. Helyükre síkság jelent meg. Ezután újból fák, de ezek hatalmasak, és ijesztőek voltak. Főleg azért, mert az ágait olyan veszetten csapdosta a szél, hogy megdermedni lehetett volna tőlük. Ahogy beértünk a városba, rögtön szél kerekedett. Ez furcsa. Nagyon furcsa. A fák között megbújt 1-1 kis házikó. De egyik sem látszott lakottnak. Hol vannak az emberek? Az élők?

Egyszer csak apa megszólalt.
-Nézzétek –mondta halkan, jobbra mutatva.

Arra néztem, ahova mutatott. Megláttam Evelyn nagyi kastélyát. Rémisztően magas falak, pókhálós ablakok, kopogtatós ajtó ijesztgetett bennünket, ismeretleneket. A kastény körül is ezernyi ijesztő, kopasz fa, akik este képesek felriasztani az embert, ahogy ágaikkal megkopogtatják az ablak üvegét. Mindannyian dermedve figyeltük a látványt, sajnos túlságosan is. Egy kék tragacs jött velünk szembe az úton.
-APA! FIGYELJ AZ ÚTRA! –kiáltottam, mire apa hirtelen elrántotta a kormányt. Csak ekkor vettem észre, hogy az autót nem vezeti senki. Vagy ha vezette is, öngyilkos akart lenni, ezért direkt lehajolt. Én tényleg…. teljesen begolyóztam!

Szerencsére sikerült kikerülnünk a kocsit, de az árokban végeztünk. Érzem, és minden jel azt mutatja, hogy azt akarják életben maradjunk. Valakik direkt kínoznak mindent. Inkább haljunk meg, csak ne kelljen ezt Timnek is végig néznie! Begolyózva kiszálltam a kocsiból, és kivettem Timet is hátulról. Ijedten vettem észre, hogy eszméletlen.